Kissé szürreális élmény volt február 6-án délelőtt 11-kor Köveskálra érkezve kiszállni a kocsiból. A megszokott napsütés, meleg, sétálgató vagy bicajozó emberek helyett most a hidegen fújó szél és a hó fogadott minket. Párszor átfutott az agyamon a kérdés, hogy mit is keresünk mi itt most tulajdonképpen. Szerencsére túl sokáig nem kellett rágódnom ezen, és estére, amikor a sötétben próbáltunk becsúszkálni a Pálffy teraszra, már azt éreztem, hogy minden oké, a lehető legjobb helyre kerültem.
"Ebben a pekában volt már borjú és kecskegida, szárnyas is persze, de rájöttünk, hogy a disznó lesz benne a legjobb" - ezúttal a csülke, a lapockája és az oldala. "De miii? Peka?" - a leggyakrabban ismételt kérdés, amikor így januárban befüstöltük a pécsi sétálóutcát. Maga a peka egy harang alakú vasedény, izzó parázs fölé rakják, és a hús mellett például krumplival, zöldségekkel és zöldfűszerekkel pakolják meg. Aztán rá a fedő, a fedőre még több parázs, a végeredmény pedig úgy 90 százalékkal ízesebb, mint a hasonló elven működő teleshopos párolóedények fogásai - írtuk korábbi cikkünkben, amelyben a receptet is megtaláljátok.
Hogy pontosan milyen borral locsoltuk a röfit, arról a Mit ittunk? fül alatt olvashattok.
A pécsi Egylet, a Balkán Bisztró házi borai, a hely nevével.
Szabó Zoltán Pécsi Cuvée 2013
olaszrizling (Hosszúhetény), rajnai rizling, tramini, 5-10% régi magyar fajta
Tiszta, visszafogott illat, kis fűszeresség. Kibontáskor parfümösebb. Friss és üde íz, lendületes, jó savak. Ropogós. Ízben is visszafogottabb, fűszeres, éretlen barack, zöldalma, savanyúcukor. Idővel szépen nyílik. Szép házasítás, jól kiegészítik egymást a fajták. Közepesen hosszú lecsengés. Fröccsnek is kíváló.
11,5%
Eberhardt Pince Mohácsi Vörös 2012
Illatban visszafogott, tiszta, kis szeder, de szellőzéssel nyílik. Könnyű, jó savak, üde szerkezet, pirosbogyós gyümölcsök, ribizli, meggy, kis kávés fűszeresség. Nincs nagy tartalom, de ez nem is hiányzik. Kellemes lecsengés, enyhén tanninos, de jó ízeket hagy a szájban, és sokáig ott marad.
13%
Egy, kettő, három... hat, hét. Állok Pécsett a Ferencesek utcáján, és nem bírom összeszámolni, hány templom és kápolna tornyát látom magam körül. Azt végképp nem, hogy hány különböző történelmi kor, nemzetiség, kultúra és vallás lenyomatát őrzik ezek együtt. Dél van, kongatnak, a gyomrom is megkordul, és rájövök: én teljesen más harang miatt vagyok itt.
Ahogy az Európa Kulturális Fővárosa projekt véget ért, és a világ elengedte Pécs kezét, csak a pékség-franchise-ok és a giroszosok maradtak hátra a történelmi épületek között. Habár azokból minden sarokra jutott. Pedig a város, amit (sajnos) szinte csakis az egyetemistái éltetnek, sikított az izgalmas street foodért. Mester Zoltán és Wéber Tamás, a Pécsi Borozó újságírói meghallották ezt a sikolyt és vendégségbe hívták magukhoz Pécset: éttermükbe ma mindenki baráti pacsival nyit be, és senki sem akad fenn a falra festett mini sellőlányon.
Montenegró alatt sárkány úszik, Tessalonikinél sellő integet
Ebben semmi furcsa nincs az Egylet - Balkán Bisztró relációban, itt minden fal minden négyzetméterén érdemes hosszú percekig merengeni. Ahol Pap Szabina belsőépítész ötletei véget érnek, ott mellékesen-kézműves-sörfőző művészek veszik át a terepet százas szöges képkeretekkel és a laposelemórákkal. "A legfontosabb az volt, hogy világos legyen a tér, félhomályban ugyanis lehetetlen enni" - állítja Zoli. És a Balkán Bisztró kajáit tényleg érdemes alaposan megnézni.
Kaptam egy üveg konyakot a Balaton észak-nyugati csücskéből. Vagyis valójában nem konyakot - cognac - hanem borpárlatot, hiszen ezt a nevet csak akkor viselhetné az ital, ha megfelelne a szigorú szabályozásnak. Ez esetben az alapanyag a franciaországi Charente folyó mellől származna, és az Ugni Blanc, Folle Blanche vagy Colombard szőlőfajta borát kétszer párolták volna le rézüstben - hogy konyaknak hívhassuk, követte volna a 300 éves előállítási tradíciót. Keszthely környékén ehhez semmi sem adott, adott viszont egy bácsi, aki saját hagyományai alapján készíti messze földön híres párlatát. Ezt egyébként ne mondjátok el senkinek, különben azonnal elfogy: ez is az egyik ok, ami miatt a valódi nevet sajnos titkolnunk kell. A másikat kitalálhatjátok.
Fotó: Pixeltaster
Az egész egy májkrémmel kezdődött. Fáy Bori besétált az akkori reklámügynökségi hétköznapjaimba a családi licence jégeres májkrémmel, ami egy késhegynyi kenés után átrajzolt mindent, amit addig a májkrémről gondoltam (tubusos, konzerves, textúrátlan). A jégeres májkrém azóta a konyhám egyik állócsillaga és alapkelléke: innen vendég még nem ment el úgy, hogy maradt volna a fazékban. Aztán egy Malackarajos teszt után Péter Annával beszélgettünk és szóba jött, mi lenne, ha megírnám a receptet úgy, ahogy én készítem. A címet Anna adta: Alkoholt a májnak! Mindkettőnek!
